A vonások szorongását gyakran önbevallási mérőszámok segítségével értékelik, mint például az állapot-vonás szorongás-leltár (STAI), amely különbséget tesz az átmeneti, helyzetspecifikus szorongás (állapotszorongás) és a tartósabb, diszpozíciós szorongás (vonásszorongás) között. A magas vonásokkal szorongó emberek figyelmük, értelmezésük és memóriafolyamataikban negatív torzításokat mutatnak, ami arra készteti őket, hogy könnyebben észleljék a potenciális fenyegetéseket és környezetük negatív aspektusait. Fokozott ijedtségi reakciójuk is lehet, és nehezebben térhetnek vissza ellazult állapotba a stresszt követően.
A jellemző szorongás különbözik az állapotszorongástól, amely a szorongás átmeneti, ingadozó állapotára utal, amelyet az egyének bizonyos helyzetekben tapasztalnak. Az állapotszorongás normális és alkalmazkodó válasz az azonnali fenyegetésekre vagy stresszorokra, míg a vonásszorongás krónikus hajlamot jelent a szorongásra még nyilvánvaló külső stresszorok hiányában is.
A vonásokkal kapcsolatos szorongás megértése és kezelése fontos lehet a mentális jólét elősegítésében. A jellemző szorongás magas szintje összefügghet pszichés szorongással, csökkent szociális működéssel, valamint a szorongásos vagy hangulati zavarok kialakulásának fokozott kockázatával. Az olyan beavatkozások, amelyek a vonásokkal kapcsolatos szorongás csökkentésére összpontosítanak, mint például a kognitív-viselkedési terápia (CBT), az éberségen alapuló technikák és a stresszkezelési stratégiák, segíthetik az egyéneket a megküzdési készségek fejlesztésében a szorongásos hajlamok kezelésére és érzelmi rugalmasságuk fokozására.