Hogyan diagnosztizálható a kamrafibrilláció?

A kamrafibrillációt (VF) általában elektrokardiogram (EKG) segítségével diagnosztizálják , egy nem invazív teszt, amely rögzíti a szív elektromos aktivitását. A szinuszritmusban az EKG a jobb pitvarban található sinoatriális csomópontból (SA csomópont) származó elektromos impulzusok következetes mintáját mutatja. Amikor VF fordul elő, az EKG gyors és kaotikus elektromos aktivitást mutat, amely a kamrákon belül több helyről származik, ami szabálytalan és hatástalan szívveréshez vezet.

A VF során az EKG-n megfigyelt főbb jellemzők a következők:

1. Rendezett QRS-komplexumok hiánya: A jellegzetes QRS komplexek, amelyek a kamrai összehúzódást jelentik, hiányoznak a VF-ben.

2. Fibrillációs hullámok: A VF-et gyors, szabálytalan és rendezetlen elektromos aktivitás jellemzi, ami fibrillációs hullámokat eredményez az EKG-n. Ezek a hullámok változó alakúak, méretűek és időtartamúak, kaotikus mintázatot hozva létre.

3. P-hullámok és különálló ST-szegmensek hiánya: A P-hullámok (amelyek a pitvari összehúzódást jelentik) és a különálló ST-szegmensek (amelyek a kamrai depolarizáció és a repolarizáció közötti időszakot reprezentálják) nem azonosíthatók a VF-ben.

4. Arány: A pulzusszám VF alatt jellemzően nagyon gyors, percenként 200 és több mint 300 ütés között mozog. Ez a gyors és szabálytalan ritmus nem hatékony az értelmes perctérfogat létrehozásában.

Amikor az EKG a VF jellemző leleteit mutatja, ez válik az aritmia diagnosztizálásának elsődleges eszközévé. Az azonnali felismerés és diagnózis kulcsfontosságú, mivel a VF orvosi vészhelyzetnek minősül, és azonnali defibrillációt igényel a normális szívritmus helyreállításához.