A HbF-ben található gamma-globinláncok nagyobb belső affinitást mutatnak az oxigénhez, mint a HbA-ban található béta-globinláncok. Ez a különbség a gamma- és a béta-globinláncok számos szerkezeti eltérésének tulajdonítható. Az egyik kulcstényező egy specifikus aminosav, az úgynevezett szerin jelenléte a gamma-globinlánc 143. pozíciójában. A HbA-ban ezt a pozíciót a hisztidin foglalja el. A HbF-ben lévő szerinmaradék lehetővé teszi egy további hidrogénkötés kialakulását az oxigénnel, ami hozzájárul a megnövekedett oxigénaffinitáshoz.
Ezen túlmenően a gamma-globin láncok nagyobb fokú kooperativitással rendelkeznek, mint a béta-globin láncok. A kooperativitás arra a jelenségre utal, amikor az oxigén kötődése a hemoglobin molekula egyik alegységéhez megkönnyíti az oxigén kötődését a többi alegységhez. A HbF magasabb kooperativitása meredekebb oxigénkötési görbét tesz lehetővé, ami az oxigéntelítettség nagyobb növekedését eredményezi alacsonyabb oxigénkoncentráció mellett.
A HbF magasabb oxigénaffinitása kulcsfontosságú a magzati fejlődés szempontjából. Biztosítja, hogy a magzat hatékonyan tudja kivonni az oxigént az anyai keringésből, ahol az oxigénfeszültség alacsonyabb, mint a felnőtt tüdőben. Ennek eredményeként a magzat a méhkörnyezet alacsonyabb oxigénkoncentrációja ellenére elegendő oxigénhez juthat metabolikus szükségleteihez.
Születés után a HbF termelése fokozatosan csökken, a HbA termelése pedig nő. A HbF-ről a HbA-ra való áttérés jellemzően az élet első néhány hónapjában befejeződik. A hemoglobintípusok változását különféle tényezők szabályozzák, beleértve a génexpresszió változásait, az oxigénszintet és a globinláncok elérhetőségét.