A boncolás nem volt új gyakorlat a reneszánszban. Ezt az ókori görög és római orvosok, valamint arab tudósok gyakorolták a középkorban. A boncolgatás azonban a reneszánsz idején vált szélesebb körben elterjedtté és szisztematikusabbá. Ez részben a humanizmus térnyerésének volt köszönhető, amely az emberi tudás és tapasztalat fontosságát hangsúlyozta. A humanisták úgy vélték, hogy az emberi test megismerésének legjobb módja az, ha közvetlenül, boncoláson keresztül tanulmányozzák.
Egy másik tényező, amely hozzájárult a boncolás térnyeréséhez a reneszánszban, az új nyomtatási technikák kifejlesztése volt. Ez lehetővé tette anatómiai rajzok, értekezések megjelentetését, amelyek elősegítették az emberi anatómiával kapcsolatos ismeretek terjesztését.
A reneszánsz leghíresebb anatómusa Andreas Vesalius volt. Vesalius 1543-ban adta ki úttörő munkáját, a De humani corporis fabrica-t. Ez a könyv részletes illusztrációkat tartalmazott az emberi testről, Vesalius saját boncolásain alapulva. A De humani corporis fabrica forradalmasította az anatómia tanulmányozását, és hozzájárult ahhoz, hogy a boncolást az orvosi képzés lényeges részévé tegye.
A boncolás az orvosképzés fontos eszköze maradt a reneszánsz során és azon túl is. Ma is gyakorolják, és továbbra is létfontosságú szerepet játszik az orvosi ismeretek fejlesztésében.