Amikor az ultrahang-átalakító által kibocsátott hanghullámok különböző szövetekkel vagy struktúrákkal találkoznak a testben, akusztikai tulajdonságaik alapján visszhangot keltenek. A nagy akusztikus impedanciájú sűrű vagy szilárd szövetek erősen visszaverik a hanghullámokat, ami világosabb vagy „hipervisszhangos” területeket eredményez az ultrahangképen. Ezzel szemben az alacsonyabb akusztikus impedanciájú szövetek, például a folyadékkal teli ciszták vagy a lágyszövetek hajlamosak szétszórni vagy elnyelni a hanghullámokat, ahelyett, hogy hatékonyan visszavernék azokat. Ez sötétebb vagy „hipoechoikus” területekhez vezet a képen.
A hypoechoiás régiók gyakran segíthetnek a radiológusoknak bizonyos kóros szöveti elváltozások, például ciszták, daganatok vagy gyulladásos területek azonosításában, amelyek kisebb sűrűségűek vagy eltérő akusztikai jellemzőkkel rendelkeznek a környező normál szövetekhez képest. Fontos megjegyezni, hogy a hipoechogenitás önmagában nem utal határozottan specifikus patológiára, és további értékelésekre, például biopsziákra vagy további képalkotó vizsgálatokra lehet szükség a pontos diagnózishoz.