Az első világháború idején a tífusz a katonák megbetegedésének és halálának fő oka volt. 1914-ben becslések szerint 1 millió tífuszos eset volt a brit csapatok között, és több mint 100 000 ember halt meg. A betegség a francia és a német hadsereg számára is komoly problémát jelentett.
A tífusz fő kezelése az első világháborúban a szupportív ellátás volt, amely magában foglalta a pihenést, a folyadékbevitelt és a tápláló étrendet. Egyes esetekben antibiotikumokat is alkalmaztak, de ezek nem voltak széles körben elérhetőek, és nem mindig voltak hatékonyak.
A tífusz megelőzése érdekében a katonákat beoltották a betegség ellen. A vakcina nem volt 100%-os hatásos, de segített csökkenteni az esetek számát. Ezen kívül a katonákat megtanították a higiénia fontosságára, például a kézmosásra, valamint a szennyezett élelmiszer és víz elkerülésére.
Második világháború
A második világháború alatt a tífusz még mindig problémát jelentett a katonaság számára, de nem volt olyan elterjedt, mint az első világháborúban. Ez részben az antibiotikumok fokozott használatának volt köszönhető, amelyek ma már hatékonyabbak és szélesebb körben elérhetőek voltak. . Ezenkívül a katonák jobban képzettek voltak a higiénia fontosságáról, és jobb higiéniai létesítményekhez jutottak.
A tífusz fő kezelése a második világháborúban még mindig a szupportív kezelés volt, de mostanra gyakrabban alkalmaztak antibiotikumot. A leggyakrabban használt antibiotikumok a penicillin és a sztreptomicin voltak. Ezek az antibiotikumok hatékonyak voltak a tífusz kezelésében, és segítettek csökkenteni a betegség miatti halálozások számát.
A tífusz megelőzése érdekében a katonákat beoltották a betegség ellen. A vakcina hatékonyabb volt, mint az I. világháborúban alkalmazott, és tovább csökkentette az esetek számát. Ezenkívül a katonákat megtanították a higiénia fontosságára, és jobb higiéniai létesítményekhez jutottak.
Ezen intézkedések eredményeként a tífusz a második világháború végére már nem jelentett nagyobb problémát a katonaság számára.