Egészség és a Betegség
A kifejezést először 1643-ban Ralph Starkey angol hadmérnök használta, aki úgy határozta meg, hogy "egy erődből vagy valami hasonló előnyökből álló helyből hirtelen előkerült sally". Starkey megkülönböztette a távoli támadásokat a bevetésektől, amelyeket "általánosabb vagy gyakoribb támadásként határoz meg, mint egy távoli támadást".
A megerősített állások védői gyakran alkalmaztak távoli sértéseket az ostromlók zaklatására és ostrommunkájuk megzavarására. Használhatók ellenséges utánpótlási vonalak támadására vagy ellenséges előőrsök elfoglalására is.
A távoli támadás kifejezés a 18. században kiesett a használatból, de a 19. században Antoine-Henri Jomini francia katonai teoretikus elevenítette fel. Jomini úgy határozta meg a távoli támadást, mint "a csapatok távolról érkező hirtelen támadását az ellenség pozíciója ellen". Megkülönböztette a távoli támadásokat a bevetésektől, amelyeket úgy definiált, mint "hirtelen támadást olyan csapatok részéről, amelyeknek parancsot kapott, hogy egy adott pillanatban hagyjanak el egy helyet, és céljuk teljesítése után térjenek vissza ugyanoda".
Jomini a távoli támadásokat értékes eszköznek tartotta azon parancsnokok számára, akik képesek voltak meglepni az ellenséget és kihasználni gyengeségeit. Azt írta, hogy a távoli sértések "lehet a legdöntőbb befolyással egy kampány kérdésére".
A modern katonai szóhasználatban a távoli támadás kifejezést már nem használják. A távolról történő meglepetésszerű támadás koncepciója azonban továbbra is a katonai tervezés fontos része.