Egészség és a Betegség
A kora középkori orvoslás nagyrészt Galenus ókori görög orvos tanításain alapult, akinek elméletei évszázadokon át uralták az orvosi gondolkodást. A galenikus gyógyászat azon a meggyőződésen alapult, hogy az emberi test négy humorból áll:vérből, váladékból, fekete epéből és sárga epéből. Úgy gondolták, hogy egy vagy több ilyen humor túlsúlya vagy hiánya betegségekhez vezethet. A galenikus orvosok különféle kezeléseket alkalmaztak a humor egyensúlyának helyreállítására, beleértve a véralvadást, a tisztítást és a gyógynövényeket.
A 12. században az orvosi ismeretek új hulláma kezdett kibontakozni az európai egyetemeken. Ezek az egyetemek a tanulás központjai voltak, és kulcsszerepet játszottak az új orvosi ötletek és gyakorlatok kidolgozásában. A középkori orvoslás fejlődésének egyik legfontosabb alakja Ibn Sina (nyugaton Avicenna néven ismert) arab orvos volt. Ibn Sina műve, Az orvostudomány kánonja a középkor egyik legfontosabb orvosi szövegévé vált. Latinra fordították, és évszázadokon át tankönyvként használták az európai egyetemeken.
Az orvostudomány kánonja átfogó útmutató volt az orvosi gyakorlathoz, és az anatómiától a sebészeten át a farmakológiáig mindenre kiterjedt. Galenus tanításain alapult, de új ötleteket és megfigyeléseket is tartalmazott. Például Ibn Sina leírta a vér vérkeringését a tüdőben, ami jelentős áttörést jelentett az orvosi ismeretek terén.
A középkori orvosok orvosi ismereteik mellett szakképzett sebészek is voltak. Különféle műtéteket hajtottak végre, köztük amputációt, szürkehályog műtétet és császármetszést. Új sebészeti eszközöket is kifejlesztettek, mint például a szikét és a csipeszt.
Az orvosi ismeretek és gyakorlat fejlődése ellenére a középkor még mindig nagy betegségek kora volt. Az átlagos várható élettartam alacsony volt, és az embereket gyakran sújtották pestisjárványok és más járványok. A középkor orvosai azonban elkötelezettek voltak pácienseik iránt, és jelentős mértékben hozzájárultak a modern orvoslás fejlődéséhez.